Kedves Magyar Testvérek!

Már régen gondolkozom, milyen úton lehetne összeszedni az 56-os események adatait azoktól akik ott voltak és részt vettek a budapesti és vidéki utcán történteknél és még élnek, s mint szemtanúk tudnak beszámolni az utókor részére a magyar történelem egyik legfontosabb eseményéről.

Most itt az alkalom, az Internet-en van elég hely és ez a lehetőség a magyarság egy részének a rendelkezésére áll és szabadságharcunk 50. évfordulóján igazán ideje, hogy a magyar fiatalság megtudja az igazat, és ne csak a reformkommunisták beállításából halljanak 56-os szent forradalmunkról.

Mint tizenhétéves diák én is részt vettem a forradalomban, s a legelején a Sztálin szobor ledöntésénél ott voltam. Az ott történtek leírásával szeretném ezt a fontos történelmi dokumentáció sorozatot megindítani, vagy folytatni.

Immár negyven év eltelt, s az emlékezetünk csalhat, s talán ezren közülünk akik ott voltunk ezer különböző jelenet ragadt meg emlékezetünkben, s egymás történetét elolvasva nekünk is sokkal élesebbre nyílik emlékezetünk és a jelen és a jövő nemzedék számára lerögzítjük a történteket.

Tehát kérek minden 56-os harcostársam, hogy küldje be drótpostával (e-mail) a történetét, vagy postán, vagy telefaxon az alábbi címek egyikére!

Pongrátz András
13214 S. 38th St.
Phoenix, Arizona 85044
USA
Drótposta(e-mail): atp7@cox.net Telefon/fax: 480-706-0677

A SZTÁLIN SZOBOR LEDÖNTÉSE.

Az Eötvös Lóránt Gépipari Technikum Acélszerkezettani szakaszán mint utolsó éves diák, engem a politika nem érdekelt. Én tudtam, hogy mit szabad a házon kívül mondani és mit nem, s ehhez tartva magam, az iskola kultúrfelelőse voltam, s a színház és mozivilággal foglalkoztam, s minden szabadidőm a színházjegyek felvételével és azok, az iskolába a tanulóknak és tanároknak eladásával (és a színházak látogatásával) töltöttem. Sokszor az egész iskolát, mind a tizenkét osztályt, iskola idő alatt persze, elvittem egy különelőadásra a Tátra moziba Erzsébeten, mely iskolánktól pár száz méterre van. Az iskola nem nagyon érdekelt, de csak oda vettek fel, mivel Édesapám értelmiségi ember volt.

Én semmiféle előkészületről nem tudtam, s egyik bátyám sem, otthon minden rendben ment és az iskolával és a színházakkal voltam elfoglalva. Október 23.-án iskolába mentem, s a nap minden különösebb esemény nélkül telt el. Délután az Operába mentem operajegyekkel elszámolni és új jegyeket felvenni. Mikor kijöttem a szervező irodából úgy négy óra lehetett. Az Operaház külső falán egy papírt látok felragasztva. Megállok, hogy elolvassam mi van rajta. A legnagyobb meglepetésemre az egyetemisták 12 (úgy emlékszem) pontja van géppel írva, s még többször körülnézek ki látja, hogy én ezt a szöveget olvasom. Oda voltam a csodálkozástól, ilyen is létezik ebben az országban? Négyszer ötször elolvasom, s csak csóválom a fejem majdnem félve. Indulok hazafele Soroksárra, s a nagykörúton felkapaszkodom a villamos hátsó lépcsőjére, egy lábon csüngve. Mikor a villamos a Nemzeti Színházat elhagyta, a színház háta mögötti téren látok egy gyülekezetet. Leugrok a villamosról menet közben és odamegyek, hogy lássam mi történik ott.

Az áruház előtti kis téren egy szobor állt. Annak a szobornak a talapzatán egyetemista diákok szavaltak hazafias verseket, és felolvasták a 12 pontot amit én az Opera falán olvastam. Hát itt már én is bele keveredtem a gyűlő tömegbe, hallgattam és éljeneztem az elhangzottakat.

1


Ott, azokban a percekben határoztuk el, hogy megyünk és a Sztálin szobrot ledöntjük. Az oroszok és a kommunisták gyűlöletének a szimbóluma a szobor, ledöntése, a kommunizmus megdöntését is jelentette akkor az nekünk. (lehet, hogy máshol is ugyanez az ötlete támadt másoknak) Egymást teljesen ismeretlenül ölelkezve nagy buzgósággal indultunk ki a körútra, s onnan a Kossuth Lajos utcán a liget felé. Mivel olyan sokan voltunk, s a tömeg percről percre duzzadt, az úton kellett menni, mert a járda túl keskeny volt. Ahogy megakadályoztak a teherautók menetelét, a sofőrök nagy kíváncsisággal érdeklődtek, hogy mi történik. Mikor elmondtuk nekik szándékunkat, ők átvéve a mi lelkesedésünket, mindjárt felajánlották a teherautójukat a tömeg szállítására. Sok-sok teherautót telerakva néppel, érkeztünk a Hősök Terére. Ott a tömeg csak gyűlt, gyűlt, gyűlt. Mintha csak a város több részében ugyanaz történt volna, mint ahol én voltam (én csak arról tudok ahol én voltam) a tömeg csak nőtt és nőtt.

Tervünk jól hangzott, de kivitelezni azt nem volt gyerekjáték. A nagy dromedár szoborra felmászni is nehéz volt, nem hogy azt megmozdítani tudtuk volna. Dehát fiatalok, ügyesek, elhatározottak és lehetetlent nem ismerő tömeg voltunk. Megoldást kellett keressünk a tervünk kivitelezésére. Jól jött, hogy ott volt a sok teherautó, melyen sokan odaértünk s ezeket most felhasználhattuk a kézerő helyett, segítségül tervünk kivitelezéséhez. Akadt az egyik teherautón hosszú vastag drótkötél, ami nagyon jónak látszott felhasználni. Mivel a szobor olyan nagy volt, még felmászni a vállára is lehetetlen volt, így hát lasszót kellett a fejére dobni és azon felmászni és a drótkötelet Sztálinunk nyakára kötni. Így is történt. Most ezeket a drótköteleket több teherautó után kötöttük és próbáltuk lehúzni a szobrot talapzatáról. Igen ám de a szobor nem moccant, négy-öt teherautó meg sem tudta megmozdítani, mert a kerekek csak kipörögtek. Először próbáltunk felmászni a teherautókra súlynak, de az sem lett eredményes, és túl veszélyes volt, s nem akartunk senki testi épségében kárt tenni. Az volt az egyik legnagyobb problémánk, hogy a segíteni akaró tömeget hogy tudjuk távol tartani, hogy senkinek ne essen baja. Olyan sokan voltunk és mindenki segíteni akart, de csak úgy lehetett valamit elérni ha meggondoltan vigyázva cselekszünk.

Tehát a kerekek kipörögnek, nem megyünk semmire. Mondja egyik fiú, itt nem messze útépítés folyik és van bőven macskakő. Mindjárt négy teherautót megpakoltunk, de attól féltünk, hogy a gumik kidurrannak a nagy tehertől. Mostmár a kerekek biztos nem fognak kipörögni. Neki is fogtunk a drótköteleket a megrakott teherautók után kötni. Legnagyobb problémánk az volt, hogy tudjuk a tömeget hátrébb könyörögni, hogy hely legyen a teherautóknak mozogni és azon felül , ha netán a drótkötelek elszakadnak, nehogy valakit megöljünk. Végre valahára csináltunk elég helyet és neki indultak a teherautók a jelszóra. Egyszerre a nyakbakötött drótkötelekkel lehúzni a gyűlölt dromedár jelkép szobrot. Megint és megint, egyszerre, húzdmeg, vigyázz , de a szobor nem moccant. A drótkötelek egymás után szakadtak el és mi mérgünkben és tehetetlenségünkben a sírvafakadás szélén álltunk. Azt mondtuk: ember tette oda, ember le kell tudja onnan vegye, tovább kellett okoskodnunk. Egyik gépipari technikumba járó fiú (mint én) azt mondja, hogy az iskolája aránylag közel van és ott van gázhegesztő és vágó apparátus. Na mindjárt elindul és vagy öt másik fiú, s kis idő múlva megérkeznek a vágóval. A tömeg ujjong, hogy tovább dolgozunk, s ahelyett, hogy fogyna, a tömeg csak nő, nő és nő. Akadt segítség is bőven, többen is voltunk akik vagy az iskolájukban, vagy a munkahelyükön mint munkások vagy ipari tanulók nagy hozzáértéssel most már percek alatt elvágtuk a térd alatt a szobrot, de megint a legnagyobb probléma az volt, hogy a segíteni akaró tömeget, hogyan tudjuk hátra könyörögni. Ott nem volt főnök vagy alávaló, tanuló vagy tanár, ott mindenki egyenlő volt és mindenki segíteni akart. Úgy is történt, a tömeget sikerült hátrakönyörögni és a teherautók most már a meggyengített szobrot nagy recsegés és ropogás között le tudták húzni.

2


Talán, addig legalábbis, életem legörömtelibb pillanata volt mikor a nagy tömegű gyűlölt szimbólum nagy zaj közepette lezuhant és ott feküdt. Mi diadalmasan felmásztunk rá, s mintha mindjárt az egész kommunizmust győztük volna le örömmámorban úsztunk és csak ölelgettük egymást. Egy egyenruhás rendőrhöz fordulok, kinek a pisztolya az oldalán a tokjában lógott, s kicsit cinikusan, de inkább barátságosan kérdem tőle, mit szól a dolgokhoz? Gondolván, ha ott azt a pisztolyt elővette volna, biztos vérfürdő lett volna az ő vérét beleértve. De messze attól, azt mondja "hát fiam már nagyon ideje, hogy az a postarabló onnan lekerüljön. Különben is még ha akarnék is mit tehetnék ennyi emberrel szemben."

Az idő nagyon eljárt, négy óra óta mikor leugrottam a villamosról, s úgy tűnt mintha egy egész életet éltem volna át ott a Hősök terén. Lehetett közel tíz óra, s jött a hír, hogy a Rádiónál az ávósok a tömegre lőnek. Ez azt jelentette, hogy ott is "balhé" van és azt is, hogy itt már komolyabbra fordul a helyzet, amiről pár órával azelőtt álmodni sem mertem. Összebeszélünk, hogy megyünk a Rádióhoz, lássuk mi van. A nagy tömeg az Andrási utat teljesen elfoglalta, s ott a tömegben találkozom egyik tanárommal a technikumból, (éppen műhelyt tanított, ha tudta volna milyen jól jött tudásom az elmúlt órákban) s mondom neki, "Tanár úr, hát hogy-hogy itt?" Azt mondja "fiam itt már komolyra jár a dolog. Mivel a Rádiónál az ávósok lövöldöznek, erre nekünk is reagálni kell." Legnagyobb meglepetésemre mondja: "Mielőtt a Rádióhoz mennék, meg kell állnom otthon felvenni valamit amire szükségem lesz." Nem mondja ki, de értem, hogy hazamegy ahol fegyvert vesz magához amivel a Rádióhoz megy. Akkor láttam utóljára nem tudom mi történt vele azóta. Amit mondott, félelemmel hatott rám, tudva milyen rettentő bűn a "népi demokráciában", hogy valakinek fegyvere legyen. Emlékeztem, az én dolgom volt a családba mint legfiatalabb fiú és aránylag kistermetű gyerek, hogy a bátyáim évente megpucolt és lezsírzott puskáit a szénapadláson az eresz alatt elrejtsem, mert felnőtt ember oda nem fért volna be, s így, házkutatás esetén nem találták volna meg azokat. Na mondom magamban itt igen komolyra fordul a dolog. Sodródom a nagy tömeggel a Rádió felé, s odaérve hallom a lövéseket, s látom már halottunk is van. A népnek semmi fegyvere nem volt, csak álltunk és kiabáltunk dühösen, hogy ezek a patkány ávósok a falak mögé bújva lőnek a tömegbe. Kimegyek a Múzeum körútra, s látom, hogy kirendelték a katonaságot, s a kiskatonák ott masíroznak bajonettel a puskájuk végén. Mi elképedve rohanunk hozzájuk, s mondjuk, "mit csináltok ti, tán csak nem gondoljátok, hogy a testvéreitekre és a szüleitekre fogtok itt lövöldözni?" Azt mondja nekem egy kiskatona, "dehogy lövöldözünk mi, ide kivezényeltek minket, hogy a népet megijesszük, nincs is töltényünk, s különben is, ha szerzel valami civil ruhát én is jövök közétek." Le is vettem a szvetteremet s odaadtam neki. O levetette a egyenruhája kabátját, amit egy bokorba dobott a Nemzeti Múzeum kertjébe, felvette szvetteremet és beállt közénk.

Már nagyon későre járt az idő, s eszembe jutott szegény Édesanyám mennyire aggódhat értem, mivel már öt és hat között otthon kellet volna legyek. Kerestem egy telefont és felhívtam a házunk, s mind én azt már tudtam, jó hosszú leckét kaptam Édesanyámtól, s ő rámparancsolt, hogy azonnal menjek haza. Habár elég hosszan tartott, de az éjszaka közepén hazaértem.

Október 24.-én reggel arra ébredek, jön a hír, az orosz csapatok mennek Pestre és éppen nálunk Soroksáron keresztül vonulnak be a városba. Hát ezt valahogy meg kell akadályozni. Össze gyűltünk jó néhányan a főtéren, s azon tanakodtunk, miként tudnánk megakadályozni a ruszki csapatokat, hogy ne tudjanak a városba legalábbis ott Soroksáron keresztül bejutni. Most is és már régebben is arra gondoltam, milyen naiv gondolat volt ez tőlünk, de akkor úgy éreztük, hogy akármit is, de nekünk meg kell tenni ami tőlünk telik.

Elhatároztuk, hogy építünk egy barikádot az út közepére de akkorát, hogy még a tankok se tudjanak azon keresztülgázolni. Neki is fogtunk amit csak találtunk összehordani az út közepére.

3


Volt ott kő, tégla, dívány, varrógép, ajtófélfa, stráfszekér (működő állapotban és darabokban) és miden más amit el lehet képzelni, amit Soroksáron egy házban meg lehetett találni az minden ott volt. Gondolván, hogy az út egyik felén a vízárok, másik felén a HÉV sínek majd mi megállítjuk a ruszkikat. Büszkék is voltunk magunkra, arra a hegyre felnézve amit mi egy-két óra alatt összehordtunk. Jöttek is az oroszok, csak úgy döngtek és zakatoltak a hernyótalpak, messziről még mielőtt láttuk volna őket. Mi megbújva a bokrokba és az árkokba vártuk, Istenem most mi lesz. Jöttek közelebb és közelebb a zajt a fül már alig bírta. Egyszer csak látjuk, hogy a tehergépkocsik, melyek vezették a sort megállnak, és hátulról a tankok előre jönnek, kikerülik a mi barikádunkat rámenve a sínekre, s a barikád másik oldalán visszamennek az útra, s nyugodtan haladnak tovább utat törve a tehergépkocsiknak. Rettentő kínunkban és haragunkban, kiugrálunk búvóhelyeinkről és ami kezünk ügyébe akadt elkezdtük tankokat dobálni. Fegyverünk nem volt, de ha lett is volna, a tankok ellen semmit nem ért volna. Igenám de mire a tank sornak vége volt, jöttek a teherautók tele katonákkal, s mi azokat kezdtük féltéglával és ökölnyi kövekkel dobálni. Már egy jó pár ablakot betörtünk, mire a katonák elkezdtek tüzelni ránk, s amíg át nem haladtak a soroksári főtéren, meg sem álltak a tüzeléssel. Mi mind próbáltunk fedezék alá bújni aki ahova tudott. Én a sánc járda felöli oldalán lehasaltam, s csak imádkoztam, hogy életbe maradjak. Félméternyire előttem egy kisebb fa volt, s centiméterenként kúsztam a fejemet a fa mögé tenni, gondolván, ha meg is lőnek a fejem legalább legyen a fa mögött, s csak a testemet érhessék el. Az ott eltöltött 15-20 perc volt életem leghosszabb várakozása. Mikor elhaladtak az oroszok és mi felkeltünk, sajnos sok halottat találtunk magunk körül. Amikor én felkeltem és a közvetlen mellettem levő ház kapujába néztem, ott találtam egyik osztálytársam 11-12 éves öccsét, a fejébe lövést kapott egy dumdum golyóval, mert szegény kis srác agyveleje a kapun és a kapu alatt szét volt freccsenve. Szomorúan tértem onnét haza, hogy nem sikerült ott a ruszkikat visszatartani, sőt ők tettek kárt a lakosságban. De ezek voltak az első orosz csapatok közt akik a városba értek, s talán ezek nagy része a Corvin Köz körül lelte halálát tankjába beleégve vagy lelőve, mert ezek az orosz csapatok voltak melyek felett mi "PESTI SRÁCOK" győzedelmet arattunk 1956 Októberében.

Pongrátz András, 1996 Május 27.-én Tucson, Arizona

4